Gondolatok az életről egy ötszáz éves sírnál
Nagyon szeretek fotózni, megörökíteni egy-egy tovaszállni akaró pillanatot, és így egy kicsit megállítani az időt. Később visszanézhetem, újraélhetem, megint érezhetem azt, amit a kép készítésekor éreztem. Hétköznapi pillanatokat is gyakran megörökítek, talán félek attól, hogy ahogy elmúlnak, el is felejtem őket.
Nyáron alkalmam volt önkéntesként részt venni egy ásatáson, egy temető feltárásánál segédkezhettem. Ott készült rólam ez a kép — mert néha mást is megkérek egy fotó készítésére. Ahogy nézem, visszajönnek a gondolatok és az érzések. Milyen megindító volt a kezemben tartani egy körülbelül ötszáz éves koponyát! Micsoda kiváltság volt ott lenni, látni a feltárt sírokat, és részt venni abban, ahogy a föld lassan feltárja a múlt egy darabját.

Ötszáz év! Mennyi minden történt azóta! Milyen élete lehetett ennek az embernek? Mikre gondolhatott, miket érezhetett? Vannak-e ma is élő leszármazottai?
Ilyen kérdések futottak át az agyamon, aztán egyszer csak a saját életemet vettem górcső alá.
Az a koponya lehetne az enyém is.
A klasszikus "lenni vagy nem lenni?" kérdés helyett az fogalmazódott meg bennem, hogy hogyan érdemes élni. Mi az, ami megmarad belőlünk mások életében? Milyen nyomot hagyhatunk, amely akár nemzedékeken át is tovább él?
A gyerekeimben és az ő gyerekeikben genetikailag is tovább él belőlem valami.
Mit tehetek, hogy pár száz év múlva is legyen még egy kis nyomom itt a Földön élők életében? Arra jutottam, hogy számomra a családi emlékek a legfontosabbak. Egy kedves családi szólás, egy szokás, egy mozdulat. A családi összejövetelek hangulata és persze a sok fotó.
Szeretettel őrzöm az irodalomtörténész nagymamám könyveit és azokat a szakkönyveket, amelyekben Apu írt fejezeteket. Nagyon hálás vagyok, hogy még sok mindenről beszélgethetünk vele, és tovább gyarapíthatjuk a közös emlékeinket! Gondoskodom az Anyutól örökölt virágokról, ahogy tőle tanultam.
Utánam vajon mi marad?
Remélem, sok közös emlék, a cicák szeretete, egy boldog és hosszú házasság története. Pár egyedi szó, amit majd más is használ a családban, és sok-sok szeretet.
Segítőként is szeretnék nyomot hagyni mások életében. Remélem, lesz, aki egy felismerést visz magával a közös munkánkból, vagy a kísérésemmel sikerül a lelkében rendeznie egy kapcsolatot. Lesz, aki olyan élményt él át, ami később is vele marad, és hatással lesz arra, ahogyan él, dönt és kapcsolódik másokhoz.
Persze marad majd sok tárgy is, amelyekhez nekem érzések és történetek kötődnek, rengeteg könyv és virág. Vajon ezek közül mi válik majd valaki más számára is kedvessé?
A fotón megörökített élmény arra irányította a figyelmemet, hogy használjak ki minden pillanatot, éljek meg minden élményt, amit csak lehet, a családommal töltsek annyi időt, amennyit csak tudunk, és segítőként másokat is erre sarkalljak! Szeretnék kíváncsi maradni, új dolgokat megtanulni és megtapasztalni. Észrevenni a hétköznapokban is azokat a pillanatokat, amelyekre jó lesz majd visszagondolni. (És lefényképezni azokat!) Segítőként pedig másokat is támogatni abban, hogy megtalálják, számukra mitől jó és értékes az élet.
A múltunk történéseit már nem tudjuk megváltoztatni, a hozzájuk való viszonyunkat azonban megválaszthatjuk, és ez új lehetőségeket nyithat a jelenünkben és a jövőnkben is.
Messzire jutottam a fényképen megörökített pillanattól, de hiszek benne, hogy érdemes néha megállni, és hagyni, hogy hasson ránk egy élmény, hogy a gondolatok jöjjenek, és lassan összeálljanak egy felismeréssé.
Ehhez most egy kezemben tartott ötszáz éves koponya és egy erről a pillanatról készült fénykép segített hozzá.
