HarmóniKönyv sorozat – 1. rész
A HarmóniKönyv sorozatban azokról a könyvekről írok, amelyek megérintették a lelkem és formálták a gondolkodásomat.
A sorozat első részében Anita Moorjani, Meghaltam, hogy önmagamra találjak című művéről írok.
Nagyon szeretem ezt a könyvet.
Az évek során több családtagomnak és barátomnak is adtam belőle, amikor úgy éreztem, talán éppen szüksége lehet arra, amit Anita Moorjani története adni tud. Volt, aki elveszített valakit, akit szeretett, másnak súlyos betegséggel kellett szembenéznie.
Talán ez mindennél jobban elmondja, miért éppen ezzel a könyvvel kezdem a HarmóniKönyv sorozatot.
Anita Moorjani könyve egy halálközeli élmény története, mégsem a halálról szól igazán. Sokkal inkább arról, hogyan érdemes élnünk.
Anitánál előrehaladott limfómát diagnosztizáltak, állapota folyamatosan romlott, végül kritikus állapotba került és kómába esett. Ekkor élte át halálközeli élményét, amelynek során – saját beszámolója szerint – valami egészen mást tapasztalt meg, mint amit általában a halálhoz társítunk.
Nem félelmet érzett, hanem éppen a félelem teljes hiányát; megszűnt a fájdalom és az aggódás, és egy mindent átölelő, feltétel nélküli szeretetben találta magát.
Azt élte meg, hogy hazatért.
Számomra ez a könyv egyik legmegnyugtatóbb része. Anita beszámolója mégis felvillant egy olyan lehetőséget, amelyben a halál nem félelmetes vég, hanem béke, szeretet és hazatérés. Nekem ez megszelídíti a halál gondolatát, és azt hiszem, vigaszt nyújthat akkor is, amikor elveszítünk valakit, akit szeretünk.
Ami talán még ennél is fontosabb számomra az, amit ebből a különleges élményből visszahozott az életbe.
Korábban nagyon sok félelem volt benne: félt attól, hogy nem elég jó, hogy csalódást okoz, hogy nem felel meg mások elvárásainak. Igyekezett alkalmazkodni, megfelelni és jól csinálni a dolgokat, miközben háttérbe szorult önmaga elfogadása és szeretete.
A halálközeli élmény során alapjaiban változott meg az, ahogyan önmagára és az életére tekintett. Elvesztette jelentőségét az a korábbi érzése, hogy valami baj van vele, hogy bizonyítania kell, vagy valamivé kell válnia ahhoz, hogy értékes és szerethető legyen.
A helyén egy egészen más belső bizonyosság jelent meg: a létezés önmagában elég, a szeretet nem feltételekhez kötött, és az életet nem félelemtől vezérelve érdemes élni.
Talán ez az egyik gondolat, amely a legmélyebben megérintett.
Mert mennyi mindent teszünk azért, hogy szerethetők legyünk: teljesítünk, alkalmazkodunk, bizonyítunk, igyekszünk megfelelni mások elvárásainak, mintha előbb valamilyenné kellene válnunk ahhoz, hogy méltók legyünk a szeretetre.
Anita története arra hív, hogy másként tekintsünk önmagunkra, hogy felismerjük: nem kell kiérdemelnünk a szerethetőségünket.
A könyv másik, számomra nagyon fontos üzenete a félelem nélküli élet.
Nem úgy értem ezt, hogy soha többé semmitől ne féljünk, hanem úgy, hogy ne engedjük, hogy a félelem irányítsa az életünket.
Ha a jövőtől félünk, gondolatban egy olyan időben élünk, amely még nem érkezett el; ha pedig a múlton rágódunk, újra és újra visszatérünk ahhoz, amin már nem tudunk változtatni.
Közben pedig könnyen elveszítjük azt az egyetlen időt, amelyben valóban élni és cselekedni tudunk: a jelent.
Anita üzenete számomra az, hogy legyünk jelen az életünkben, nevessünk többet, engedjük meg magunknak az örömöt, merjünk önmagunk lenni, és próbáljuk megélni a feltétel nélküli szeretetet önmagunk és mások felé egyaránt.
Ne csak legyünk az életünkben, hanem éljük is.
És miközben olvasunk, lassan egészen más kérdések kezdenek foglalkoztatni.
Vajon mennyi mindent teszek félelemből? Mennyire határozza meg az életemet, hogy megfeleljek másoknak, elég jó legyek, vagy hogy mit gondolnak rólam? Megengedem-e magamnak az örömöt? Jelen vagyok-e abban az életben, amelyet éppen élek? Tudok-e ugyanolyan elfogadással és szeretettel fordulni önmagam felé, amilyennel azok felé fordulok, akik fontosak nekem?
Amit igazgyöngyként magammal viszek
Számomra ennek a könyvnek talán a legfontosabb üzenete az, hogy abból a létezésből, amelyet Anita a "másik oldalon" megtapasztalt, valamit át lehet hozni ebbe az életbe.
Nem kell megvárnunk a halált ahhoz, hogy megpróbáljunk valamit már itt megélni abból a félelem nélküli életből és a feltétel nélküli szeretetből, amelyről ő beszél.
Törekedhetünk arra, hogy egyre teljesebben jelen legyünk az életünkben, merjünk önmagunk lenni, megengedjük magunknak az örömöt, és szeretettel forduljunk önmagunk és mások felé.
Anita halálközeli élménye 2006-ban történt. Húsz év telt el azóta. Ma is aktív, ír, előadásokat tart, utazik, és mindmáig továbbviszi azt, amit akkor megtapasztalt és felismert.
Talán ezért szeretem ennyire ezt a könyvet, mert miközben a halál közelébe visz, végül mégis arra tanít, hogyan érdemes élnünk.